Sziasztok drááága olvasók :))
Mivel kaptam egy nagyon szép komit és ma eléggé jó kedvem is van, így megajándékozlak titeket egy újabb résszel. Nem tudom milyen lett, csak azt, hogy én ezt most megosztom veletek, szóval Jó Olvasást!
Puszi: Milly
Puszi: Milly
15.
fejezet: Miami, Bitch!
Végre.
Megérkeztünk Miamiba és a gép éppen a landolást végzi. Talán
még soha nem örültem semminek ennyire, mint most, hogy végre itt
lehetek. Utoljára 16 éves koromban voltam itt a tavaszi szünetben.
De ez most más. Végre leszállt a gép, és mindenki egyszerre
ugrott fel a helyéről, amikor kigyulladt a lámpa és ki lehetett
csatolni az öveket. A gépen nagyon sok velem egykorú lány és fiú
utazott, gondolom egy kis bulizásra jönnek ők is. Néhány sráccal
eléggé jóba is lettem, főképp, hogy csak úgy dőltek belőlük
a bókok felém. Persze azt a velük érkező lányok nem csípték,
de kit érdekel. Ez MIAMI!!! Itt minden a partyról szól és más
nem érdekes. Hosszú nadrágban és bőrdzsekiben indultam el
Svédországból, de itt olyan meleg van, hogy még a bőrdzseki
alatt lévő türkiz top is irtóra melegített. Drew vett egy kocsit
még régebben itt és most azt szépen ide hozatta, hogy ne taxival
keljen menni a hotelba. Azt hittem, hogy a belvárosba megyünk egy
jó kis hotelbe, de amikor megláttam, hogy Drew a Miami Beach-ra
hajt teljesen elámultam.
– Melyik
hotelbe megyünk?-kérdeztem felé fordulva, mire ő elmosolyodott.
– Fontainebleau,
remélem megfelel!-még, hogy megfelel. Az egy gyönyörű hely.
Saját tengerpart része van, meg medencék és csomó minden
rendezvény is szokott ott lenni.
– Irtó
klassz!-mondtam és közben az ablakon bámultam ki és néztem az
atlanti-óceánt. A parton csomó ember volt és hét ágra sütött
a nap. Legszívesebben én is ott lettem volna, de még egy kis ideig
a kocsiba kell döglődnöm. Bekapcsoltam a rádiót és épp Nicki
Minaj Starship című száma ment, elkezdtem dúdolni, majd a refrént
halkan énekeltem. Ha már mást nem tudok csinálni akkor
muszáj zenét hallgassak, egy napot nem bírok ki nélküle. Imádom
a zenét, nincs kedvenc fajtám, mert igazából a Poptól a
Dubsteppig mindent meghallgatok. Basszus...dubstep, a laptopom.
Osloban maradt.
– A
fenébe!-vágtam a fejem az ablakba, mire Drew rám nézett.
– Mi
történt?– kérdezte, mire én nyeltem egyet.
– A
laptopom Osloban maradt. Hogy nem jutott eszembe?
– Nyugi,
veszünk ujjat!-próbált nyugtatni, csak az a baj, hogy nem a laptop
a lényeg.
-Az
nem érdekes, de minden ami rajta van, az nagyon fontos
nekem!-mondtam és hajamba túrtam egyik kezemmel, majd hátra
igazítottam. Lehúztam kicsit az ablakot és próbáltam
megnyugodni. Ha még mindig olyan kedves a nővérem, akkor talán
elviszi magával és majd megtalálom nála, de ha nem...akkor
cseszhetem.
– Majd
megkapod!-mondta, mire én bólintottam.
– Én
is ebben reménykedek!-mondtam és egyre jobban süvíteni kezdett a
szél, mivel Drew már 140 km/h-val ment. Basszus....így én is
szeretek vezetni.-Ugye már ma lemegyünk a partra és bepiálunk?!–
néztem Drewre, aki teljesen komoly arccal nézett előre.
– Nem!–
mondta teljes határozottsággal, mire én össze vontam a
szemöldököm.
– Miért?-kérdeztem,
mire ő megvonta a vállát.
– Mert!–
mondta, mire én kezdtem dühös lenni.
– Oké,
akkor te maradsz a hotelba én pedig megyek bulizni!– mondtam és
hátra dőltem, majd előre kezdtem nézni én is.
– Nem,
te is maradsz!
– Most
meg miért akarod, hogy ott maradjak? Eddig nem úgy volt, hogy
szórakozni jövünk?– kezdtem el kicsit hangosabban beszélni
hozzá.
– Azért
jöttünk, de legalább egy éjszakát bírj ki úgy, hogy nem kell a
hajadat fogjam miközben hánysz!
– Hányszor
történt ilyen, Drew? Őszintén?-ezt ő sem gondolhatja komolyan,
még régen se történt ilyen. Alkohol miatt nem nagyon szoktam
kiütni magam.
– Eddig
még nem történt, de most amilyen állapotban vagy képes vagy rá,
és ezt akarom megelőzni!– mondta teljes nyugodtsággal, amivel
még jobban felhúzott.
– Oké,
akkor ma nincs buli!-egyeztem végül bele, de igazából tudtam jól,
hogy ez nem igaz.
– Ne
mert kiszökni majd, mert tudod jól, hogy megtalállak, de akkor egy
száll hajad se marad!-basszus, túl jól ismer.
– Oké,
nem fogok!-mondtam és kezeimet a hasamhoz fogtam. Rosszul esik, hogy
nem bízik bennem. Pedig tudja jól, hogy tudom hol a határ. Tudom,
hogy nem jó az, hogy bulizni akarok, mert vissza eshetek, de nem
érdekel, mert drog nem fog a közelembe kerülni....amíg józan
vagyok, az után nem tudok semmit tenni az érdekében, hogy ne
történjen meg. És különben is nemrég még ő vádolt meg azzal,
hogy még mindig drogozok, miért kezdett el velem most törődni?
Jobb lenne ha saját magával foglalkozna. Igen hálás vagyok neki
amiért elmondta a kis incidenst, meg azért is, hogy eljuttatott
ide, de igazából még mindig gyűlölöm és nem fogom neki soha
megbocsájtani azt amit tett az életemmel. Hiába haragszom Kyliera,
mert tudom jól, hogy én nem tudok rá haragudni. Egy idő után meg
fogok vele békélni és igazából nem is tudom, hogy miért érdekel
az, ami közte és Eric között volt. Inkább Eric-re kéne
haragudjak amiért csak kihasználta a nővéremet. Mondjuk rá is
haragszom, csak még azt kéne megtudnom, hogy tőlem is csak azt
akarta, mint Kylie-től. Csak az ágyba vinni és aztán kidobni az
ablakon, mint egy darab pappírt. Talán igen, de ott van az a kis
remény is, ami azt sugallja, hogy talán nem csak azt akarta tőlem.
De olyan kevés az a kis remény és sok a talán, de kevés a
biztos. Már semmiben nem lehetek biztos az a baj. 15 éves korom óta
erre már rég rá kellett volna jöjjek. Csak túl gyáva voltam
ahhoz, hogy elhiggyem magamnak ahhoz, hogy újra boldog lehessek
gyökeresen meg kell változzak, de nem csak én hanem a körülöttem
élők is. Csak sajnos ez eddig nem jött be, és ha így folytatom
soha nem is fog. De az a baj, hogy ha én ilyen dühös vagyok
rájuk...akkor Drewnek ez milyen érzés lehetett, amikor megtudta,
vagy még talán mai napig is. Soha nem gondoltam volna, hogy a
nővérem ilyenekre képes, de úgy látszik tényleg mindenkinek van
egy sötét oldala, amit senki se ismer. Az igazság az, hogy nekem
is van ilyen. Amikor teljesen elkülönülök és csak megyek fejjel
a falba, azt se tudom mit teszek. Talán furcsán hangzik, de amikor
drogoztam sokkal nyugodtam ember voltam, mint most. Azok a szerek nem
felpörgettek, inkább lenyugtattak. Buliztam, szedtem a
gyógyszereket, vagy épp szívtam. És ez ment állandó
körforgásban. Meg persze a piák...talán az a legrosszabb, hogy
azt soha nem tudtam véglegesen letenni és úgy érzem nem is fogom.
Főképp ha ilyen dolgokat teszek, mint most. Normálisan végig se
gondoltam azt, hogy el kéne-e jöjjek, vagy inkább ott maradjak. De
én eljöttem.
Nem
gondoltam volna, de most mégis eljött ez a pillanat. Csak egy
kicsit gondolkoznom kellett és rá jöttem, hogy óriási hibát
követek el. Nem szabadott volna eljönnöm ide, csak le kellett
volna ülnöm megbeszélni az egészet. De már nem változtathatom
meg a döntésemet, hiszen a döntések irányítják az életünket,
azok amiket teszünk. Csak néha jó irányba és néha rossz. De
most már el kell viseljem, itt maradok egy kis ideig, de nem fogom
le inni magam és főképp nem fogok tiltott szerekhez nyúlni. Meg
kell tanulnom nemet mondani, és tartóztatni magam. Pedig tudom,
hogy jól esne, de utána az életem újra vissza térne a régi
szokásaimhoz és én ahhoz nem érzem elég erősnek magam, hogy
újra végig csináljam azt amit eddig, és kezdjem mindent a legalsó
szintről.
– Megérkeztünk!-állította
le a motort Drew és rám nézett. – Minden oké?– kérdezte,
mire én nagy levegőt vettem és bólintottam.
– Persze!–
válaszoltam kissé halkan. Kinéztem az ablakon és kissé az rá
kenődtem az üvegre mivel próbáltam szemügyre venni a hotelt.
Kiszálltam,
majd becsaptam magam mögött az ajtót. Drew oda adta a kulcsot az
egyik londinernek a másik kettő pedig kivette a cuccainkat.
– Készen
állsz?-jött mellém a srác, mire én értetlenül felhúztam a
vállaimat.
– Mire?-kérdeztem
és rá néztem végül.
– Miamira?
Hiszen itt vagyunk és itt mindenki partyzik, remélem te se
gondoltad meg magad?!– hajolt közelebb hozzám, mire én eltoltam
a képét.
– Miamira
már rég kész vagyok, a partyzásról pedig te beszéltél le a
kocsiban, ha már nem emlékeznél!-világosítottam fel, mire
elmosolyodott és bólintott.
– Csak
tesztelni akartalak!-kacsintott és elindult, sóhajtottam majd egy
rövid fejrázás után, utána mentem. Lementem a lépcsőn és ott
meg is láttam a hallt. A recepciónál pedig Drewet pillantottam meg
ahogy egy csajjal dumálgat. Oda sétáltam hozzá, majd csak
biccentettem a csajnak, aki rögtön elkezdte keresni a
foglalásunkat.
Amikor
végre megtalálta oda adta a lehúzókártyákat, majd elköszönt.
– Ezt
ti csajok, hogy csináljátok?-súgta oda féloldalasan, úgy, hogy
még rám se nézett.
– Ehhez
így kell születni!
– Mi
meg arra születünk, hogy ha a barátnőnkkel dumál egy ismeretlen
fazon akkor jól képen töröljük!-nézett végül rám, mire én
elmosolyodtam.
– Talán
igazad van!-mondtam és lehívtam a liftet. Hamar le is érkezett és
mikor kinyílt a lift egyszerre szálltunk be, hamar felmentünk az
emeletünkre, majd ott megkerestem a lakosztályunkat. 113, meg is
van. Áthúztam a kártyát, majd ki is nyílt az ajtó. Észre se
vettem, de mögöttünk jött egy londiner pasas a cuccainkkal.
Gyorsan letette a csomagokat, majd egy köszönés után kiviharzott.
Megálltam az ajtó előtt és csak néztem a nappalit. Elképesztő,
hogy itt fogok lakni több napon keresztül, sőt talán heteken
keresztül is. Drew elmosolyodott, majd átkarolt a vállam felett és
be hurcolt.
– Tetszik?-kérdezte,
mire bólintottam. Igaz, hogy nem volt túl nagy szám, mivel nagyon
sok minden volt fehér, de mégis a fekete és a piros kiegészítőkkel
annyira jól nézett ki.
– Elképesztő!-mondtam,
mire eszembe jutott, hogy a szobám vajon, hogy néz ki.-Hol a
szobám?-kérdeztem, mire jobbra mutatott.
– Arra!-mondta,
mire bólintottam és elindultam arra. Egy rövidebb folyosón mentem
végig ahol villanyok lógtak le a plafonról. Végül megláttam egy
ajtót a legvégén, rögtön sietősebbre vettem a lépést és
mikor oda értem feltéptem az ajtót és szemeim elé tárult a
mostani otthonom legfőbb része. Bent a krém és a barna színek
harmonizáltak és én szó szerint tátott szájjal bámultam végig
az egész helységet. A fürdőt csak egy boltíves fal választotta
el a szobától, majd megláttam, hogy van még egy barnára festett
ajtó, ami a gardróbba vezet.
Rá
ültem az ágyra és valami miatt kitört belőlem a sírás. Egymást
követően szántották végig az arcomat és éreztem ahogy a
szememet csípik a sós könnyek. A szemeim felduzzadtak és arcom is
kipirosodott. Utálok sírni, nem csak a miatt, hogy így nézek ki
de maga az az érzés, hogy újra könnyeket ejtek egy semmiség
miatt és elgyengülök. Most pedig még azt se tudom, hogy mi miatt
sírok. Hát egyre jobb vagyok.
– Kendall,
itt vannak a bőröndjeid!-kiáltott be hozzám Drew, én pedig
gyorsan megtöröltem a szemeimet.
– Köszi!-álltam
fel az ágyról és oda sétáltam hozzá, majd letettem a két
bőröndömet.
– Kend!-emelte
fel a fejemet és fürkészni kezdte az arcomat. – Te sírtál?–
kérdezte, én pedig már fordultam volna el de vissza rántott.
– Ne
rángass!-néztem fel a szemeibe, mire elengedte a kezeimet.
– Válaszolj
a kérdésemre!– utasított, mire én sóhajtottam és egy aprót
bólintottam.
– Igen,
de téged ez mit érdekel?– kérdeztem kissé flegmán, majd
felkaptam az egyik bőröndömet-amit azt hittem, hogy könnyebb-majd
bevittem a gardróbba és felnyitottam. Telkeztem egyesével
pakolgatni a ruháimat kifele, de meghallottam egy ajtó csapódást.
Drew kiment a szobámból, elmosolyodtam, majd folytattam a
pakolászást.
Miután
az első bőröndből az összes ruha kikerült felnyitottam a mély
zsebet ahova a késeket, illetve fegyvereket rejtettem. Ebből
igazából óriási galiba lehetett volna a reptéren, de eddig még
soha nem kaptak el. Ha mégis megtennék akkor bocsi rendőrök, de
van fegyver viselteim. Attól még, hogy eljöttem ide, az nem azt
jelenti, hogy meg is bízok Drewben, ez egyáltalán nincs így. Nem
felejtettem el azt a 4 évet, amit elcseszett az életemből.
Eljöttem vele, és jó pofizok neki néha, de tudom jól, hogy ő is
ugyan ezt teszi, és ha akarja meg is öl engem bármelyik
pillanatban. Amikor csak ő úgy érzi, hogy erre van szükség.
De túl jól ismerem őt, nem képes ölni, ezért is bérel fel
embereket, akik elvégzik helyette a piszkos munkát. Ő pedig csak
röhög a markába, hogy egy újabb embert tett el láb alól. Csak,
hogy engem nem fog ilyen könnyen elintézni, mert én meg tudom
védeni magam. És ő ezt nagyon jól tudja. Ezért is nem képes
kárt tenni bennem, soha nem lőtt még meg és még csak a lábamba
se szúrta a kést, amit már sokszor megérdemeltem volna azok után,
amiket az arcába mondtam. Nem tud bántani, nem képes rá.
A
nagy gondolkozásom közben az összes védelmi cuccot az egyik fehér
szekrénybe tettem, amit szépen össze lakatoltam és a kulcsot a
zsebembe tettem. Tudom, hogy ez nem nagy kihívás, mivel ha akarja,
akkor egy szempillantás alatt levarázsolja onnan azt a lakatot, de
akkor is jobb, mint a semmi. Tovább pakoltam a cuccaimat és azt
vettem észre, hogy narancssárga fényben úszik az egész fehér
helység. Megy le a nap. Át mentem a szobámba és onnan ki az
erkélyre. Imádom a naplementét, annyira gyönyörű és most, hogy
még az óceánban is ezt lehet látni talán meg szebb. Most
mondanám azt, hogy romantikus, de ez pont nem illik ide. Hiszen itt
vagyok, tele fegyverekkel, Drewvel, egy olyan lány, aki teljesen
megjátssza az elmúlt hónapokban magát. Így már tényleg nem
romantikus. El is ment a kedvem tőle így kipakoltam a néhány
cuccot, majd odébb löktem a lábammal
a bőröndöket és kimentem a szobámba.....



