15. fejezet

Sziasztok drááága olvasók :))

Mivel kaptam egy nagyon szép komit és ma eléggé jó kedvem is van, így megajándékozlak titeket egy újabb résszel. Nem tudom milyen lett, csak azt, hogy én ezt most megosztom veletek, szóval Jó Olvasást!
Puszi: Milly

15. fejezet: Miami, Bitch!

Nicki Minaj - Starship

Végre. Megérkeztünk Miamiba és a gép éppen a landolást végzi. Talán még soha nem örültem semminek ennyire, mint most, hogy végre itt lehetek. Utoljára 16 éves koromban voltam itt a tavaszi szünetben. De ez most más. Végre leszállt a gép, és mindenki egyszerre ugrott fel a helyéről, amikor kigyulladt a lámpa és ki lehetett csatolni az öveket. A gépen nagyon sok velem egykorú lány és fiú utazott, gondolom egy kis bulizásra jönnek ők is. Néhány sráccal eléggé jóba is lettem, főképp, hogy csak úgy dőltek belőlük a bókok felém. Persze azt a velük érkező lányok nem csípték, de kit érdekel. Ez MIAMI!!! Itt minden a partyról szól és más nem érdekes. Hosszú nadrágban és bőrdzsekiben indultam el Svédországból, de itt olyan meleg van, hogy még a bőrdzseki alatt lévő türkiz top is irtóra melegített. Drew vett egy kocsit még régebben itt és most azt szépen ide hozatta, hogy ne taxival keljen menni a hotelba. Azt hittem, hogy a belvárosba megyünk egy jó kis hotelbe, de amikor megláttam, hogy Drew a Miami Beach-ra hajt teljesen elámultam.

– Melyik hotelbe megyünk?-kérdeztem felé fordulva, mire ő elmosolyodott.

– Fontainebleau, remélem megfelel!-még, hogy megfelel. Az egy gyönyörű hely. Saját tengerpart része van, meg medencék és csomó minden rendezvény is szokott ott lenni.

– Irtó klassz!-mondtam és közben az ablakon bámultam ki és néztem az atlanti-óceánt. A parton csomó ember volt és hét ágra sütött a nap. Legszívesebben én is ott lettem volna, de még egy kis ideig a kocsiba kell döglődnöm. Bekapcsoltam a rádiót és épp Nicki Minaj Starship című száma ment, elkezdtem dúdolni, majd a refrént halkan énekeltem.  Ha már mást nem tudok csinálni akkor muszáj zenét hallgassak, egy napot nem bírok ki nélküle. Imádom a zenét, nincs kedvenc fajtám, mert igazából a Poptól a Dubsteppig mindent meghallgatok. Basszus...dubstep, a laptopom. Osloban maradt.

– A fenébe!-vágtam a fejem az ablakba, mire Drew rám nézett.

– Mi történt?– kérdezte, mire én nyeltem egyet.

– A laptopom Osloban maradt. Hogy nem jutott eszembe?

– Nyugi, veszünk ujjat!-próbált nyugtatni, csak az a baj, hogy nem a laptop a lényeg.

-Az nem érdekes, de minden ami rajta van, az nagyon fontos nekem!-mondtam és hajamba túrtam egyik kezemmel, majd hátra igazítottam. Lehúztam kicsit az ablakot és próbáltam megnyugodni. Ha még mindig olyan kedves a nővérem, akkor talán elviszi magával és majd megtalálom nála, de ha nem...akkor cseszhetem.

– Majd megkapod!-mondta, mire én bólintottam.

– Én is ebben reménykedek!-mondtam és egyre jobban süvíteni kezdett a szél, mivel Drew már 140 km/h-val ment. Basszus....így én is szeretek vezetni.-Ugye már ma lemegyünk a partra és bepiálunk?!– néztem Drewre, aki teljesen komoly arccal nézett előre.

– Nem!– mondta teljes határozottsággal, mire én össze vontam a szemöldököm.

– Miért?-kérdeztem, mire ő megvonta a vállát.

– Mert!– mondta, mire én kezdtem dühös lenni.

– Oké, akkor te maradsz a hotelba én pedig megyek bulizni!– mondtam és hátra dőltem, majd előre kezdtem nézni én is.

– Nem, te is maradsz!

– Most meg miért akarod, hogy ott maradjak? Eddig nem úgy volt, hogy szórakozni jövünk?– kezdtem el kicsit hangosabban beszélni hozzá.

– Azért jöttünk, de legalább egy éjszakát bírj ki úgy, hogy nem kell a hajadat fogjam miközben hánysz!

– Hányszor történt ilyen, Drew? Őszintén?-ezt ő sem gondolhatja komolyan, még régen se történt ilyen. Alkohol miatt nem nagyon szoktam kiütni magam.

– Eddig még nem történt, de most amilyen állapotban vagy képes vagy rá, és ezt akarom megelőzni!– mondta teljes nyugodtsággal, amivel még jobban felhúzott.

– Oké, akkor ma nincs buli!-egyeztem végül bele, de igazából tudtam jól, hogy ez nem igaz.

– Ne mert kiszökni majd, mert tudod jól, hogy megtalállak, de akkor egy száll hajad se marad!-basszus, túl jól ismer.

– Oké, nem fogok!-mondtam és kezeimet a hasamhoz fogtam. Rosszul esik, hogy nem bízik bennem. Pedig tudja jól, hogy tudom hol a határ. Tudom, hogy nem jó az, hogy bulizni akarok, mert vissza eshetek, de nem érdekel, mert drog nem fog a közelembe kerülni....amíg józan vagyok, az után nem tudok semmit tenni az érdekében, hogy ne történjen meg. És különben is nemrég még ő vádolt meg azzal, hogy még mindig drogozok, miért kezdett el velem most törődni? Jobb lenne ha saját magával foglalkozna. Igen hálás vagyok neki amiért elmondta a kis incidenst, meg azért is, hogy eljuttatott ide, de igazából még mindig gyűlölöm és nem fogom neki soha megbocsájtani azt amit tett az életemmel. Hiába haragszom Kyliera, mert tudom jól, hogy én nem tudok rá haragudni. Egy idő után meg fogok vele békélni és igazából nem is tudom, hogy miért érdekel az, ami közte és Eric között volt. Inkább Eric-re kéne haragudjak amiért csak kihasználta a nővéremet. Mondjuk rá is haragszom, csak még azt kéne megtudnom, hogy tőlem is csak azt akarta, mint Kylie-től. Csak az ágyba vinni és aztán kidobni az ablakon, mint egy darab pappírt. Talán igen, de ott van az a kis remény is, ami azt sugallja, hogy talán nem csak azt akarta tőlem. De olyan kevés az a kis remény és sok a talán, de kevés a biztos. Már semmiben nem lehetek biztos az a baj. 15 éves korom óta erre már rég rá kellett volna jöjjek. Csak túl gyáva voltam ahhoz, hogy elhiggyem magamnak ahhoz, hogy újra boldog lehessek gyökeresen meg kell változzak, de nem csak én hanem a körülöttem élők is. Csak sajnos ez eddig nem jött be, és ha így folytatom soha nem is fog. De az a baj, hogy ha én ilyen dühös vagyok rájuk...akkor Drewnek ez milyen érzés lehetett, amikor megtudta, vagy még talán mai napig is. Soha nem gondoltam volna, hogy a nővérem ilyenekre képes, de úgy látszik tényleg mindenkinek van egy sötét oldala, amit senki se ismer. Az igazság az, hogy nekem is van ilyen. Amikor teljesen elkülönülök és csak megyek fejjel a falba, azt se tudom mit teszek. Talán furcsán hangzik, de amikor drogoztam sokkal nyugodtam ember voltam, mint most. Azok a szerek nem felpörgettek, inkább lenyugtattak. Buliztam, szedtem a gyógyszereket, vagy épp szívtam. És ez ment állandó körforgásban. Meg persze a piák...talán az a legrosszabb, hogy azt soha nem tudtam véglegesen letenni és úgy érzem nem is fogom. Főképp ha ilyen dolgokat teszek, mint most. Normálisan végig se gondoltam azt, hogy el kéne-e jöjjek, vagy inkább ott maradjak. De én eljöttem.

Nem gondoltam volna, de most mégis eljött ez a pillanat. Csak egy kicsit gondolkoznom kellett és rá jöttem, hogy óriási hibát követek el. Nem szabadott volna eljönnöm ide, csak le kellett volna ülnöm megbeszélni az egészet. De már nem változtathatom meg a döntésemet, hiszen a döntések irányítják az életünket, azok amiket teszünk. Csak néha jó irányba és néha rossz. De most már el kell viseljem, itt maradok egy kis ideig, de nem fogom le inni magam és főképp nem fogok tiltott szerekhez nyúlni. Meg kell tanulnom nemet mondani, és tartóztatni magam. Pedig tudom, hogy jól esne, de utána az életem újra vissza térne a régi szokásaimhoz és én ahhoz nem érzem elég erősnek magam, hogy újra végig csináljam azt amit eddig, és kezdjem mindent a legalsó szintről.

– Megérkeztünk!-állította le a motort Drew és rám nézett. – Minden oké?– kérdezte, mire én nagy levegőt vettem és bólintottam.

– Persze!– válaszoltam kissé halkan. Kinéztem az ablakon és kissé az rá kenődtem az üvegre mivel próbáltam szemügyre venni a hotelt.

Kiszálltam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Drew oda adta a kulcsot az egyik londinernek a másik kettő pedig kivette a cuccainkat.

– Készen állsz?-jött mellém a srác, mire én értetlenül felhúztam a vállaimat.

– Mire?-kérdeztem és rá néztem végül.

– Miamira? Hiszen itt vagyunk és itt mindenki partyzik, remélem te se gondoltad meg magad?!– hajolt közelebb hozzám, mire én eltoltam a képét.

– Miamira már rég kész vagyok, a partyzásról pedig te beszéltél le a kocsiban, ha már nem emlékeznél!-világosítottam fel, mire elmosolyodott és bólintott.

– Csak tesztelni akartalak!-kacsintott és elindult, sóhajtottam majd egy rövid fejrázás után, utána mentem. Lementem a lépcsőn és ott meg is láttam a hallt. A recepciónál pedig Drewet pillantottam meg ahogy egy csajjal dumálgat. Oda sétáltam hozzá, majd csak biccentettem a csajnak, aki rögtön elkezdte keresni a foglalásunkat.

Amikor végre megtalálta oda adta a lehúzókártyákat, majd elköszönt.

– Ezt ti csajok, hogy csináljátok?-súgta oda féloldalasan, úgy, hogy még rám se nézett.

– Ehhez így kell születni!

– Mi meg arra születünk, hogy ha a barátnőnkkel dumál egy ismeretlen fazon akkor jól képen töröljük!-nézett végül rám, mire én elmosolyodtam.

– Talán igazad van!-mondtam és lehívtam a liftet. Hamar le is érkezett és mikor kinyílt a lift egyszerre szálltunk be, hamar felmentünk az emeletünkre, majd ott megkerestem a lakosztályunkat. 113, meg is van. Áthúztam a kártyát, majd ki is nyílt az ajtó. Észre se vettem, de mögöttünk jött egy londiner pasas a cuccainkkal. Gyorsan letette a csomagokat, majd egy köszönés után kiviharzott. Megálltam az ajtó előtt és csak néztem a nappalit. Elképesztő, hogy itt fogok lakni több napon keresztül, sőt talán heteken keresztül is. Drew elmosolyodott, majd átkarolt a vállam felett és be hurcolt.

– Tetszik?-kérdezte, mire bólintottam. Igaz, hogy nem volt túl nagy szám, mivel nagyon sok minden volt fehér, de mégis a fekete és a piros kiegészítőkkel annyira jól nézett ki.

– Elképesztő!-mondtam, mire eszembe jutott, hogy a szobám vajon, hogy néz ki.-Hol a szobám?-kérdeztem, mire jobbra mutatott.

– Arra!-mondta, mire bólintottam és elindultam arra. Egy rövidebb folyosón mentem végig ahol villanyok lógtak le a plafonról. Végül megláttam egy ajtót a legvégén, rögtön sietősebbre vettem a lépést és mikor oda értem feltéptem az ajtót és szemeim elé tárult a mostani otthonom legfőbb része. Bent a krém és a barna színek harmonizáltak és én szó szerint tátott szájjal bámultam végig az egész helységet. A fürdőt csak egy boltíves fal választotta el a szobától, majd megláttam, hogy van még egy barnára festett ajtó, ami a gardróbba vezet.

Rá ültem az ágyra és valami miatt kitört belőlem a sírás. Egymást követően szántották végig az arcomat és éreztem ahogy a szememet csípik a sós könnyek. A szemeim felduzzadtak és arcom is kipirosodott. Utálok sírni, nem csak a miatt, hogy így nézek ki de maga az az érzés, hogy újra könnyeket ejtek egy semmiség miatt és elgyengülök. Most pedig még azt se tudom, hogy mi miatt sírok. Hát egyre jobb vagyok.

– Kendall, itt vannak a bőröndjeid!-kiáltott be hozzám Drew, én pedig gyorsan megtöröltem a szemeimet.

– Köszi!-álltam fel az ágyról és oda sétáltam hozzá, majd letettem a két bőröndömet.

– Kend!-emelte fel a fejemet és fürkészni kezdte az arcomat. – Te sírtál?– kérdezte, én pedig már fordultam volna el de vissza rántott.

– Ne rángass!-néztem fel a szemeibe, mire elengedte a kezeimet.

– Válaszolj a kérdésemre!– utasított, mire én sóhajtottam és egy aprót bólintottam.

– Igen, de téged ez mit érdekel?– kérdeztem kissé flegmán, majd felkaptam az egyik bőröndömet-amit azt hittem, hogy könnyebb-majd bevittem a gardróbba és felnyitottam. Telkeztem egyesével pakolgatni a ruháimat kifele, de meghallottam egy ajtó csapódást. Drew kiment a szobámból, elmosolyodtam, majd folytattam a pakolászást.

Miután az első bőröndből az összes ruha kikerült felnyitottam a mély zsebet ahova a késeket, illetve fegyvereket rejtettem. Ebből igazából óriási galiba lehetett volna a reptéren, de eddig még soha nem kaptak el. Ha mégis megtennék akkor bocsi rendőrök, de van fegyver viselteim. Attól még, hogy eljöttem ide, az nem azt jelenti, hogy meg is bízok Drewben, ez egyáltalán nincs így. Nem felejtettem el azt a 4 évet, amit elcseszett az életemből.  Eljöttem vele, és jó pofizok neki néha, de tudom jól, hogy ő is ugyan ezt teszi, és ha akarja meg is öl engem bármelyik pillanatban. Amikor csak ő úgy érzi, hogy erre van szükség.  De túl jól ismerem őt, nem képes ölni, ezért is bérel fel embereket, akik elvégzik helyette a piszkos munkát. Ő pedig csak röhög a markába, hogy egy újabb embert tett el láb alól. Csak, hogy engem nem fog ilyen könnyen elintézni, mert én meg tudom védeni magam. És ő ezt nagyon jól tudja. Ezért is nem képes kárt tenni bennem, soha nem lőtt még meg és még csak a lábamba se szúrta a kést, amit már sokszor megérdemeltem volna azok után, amiket az arcába mondtam. Nem tud bántani, nem képes rá.

A nagy gondolkozásom közben az összes védelmi cuccot az egyik fehér szekrénybe tettem, amit szépen össze lakatoltam és a kulcsot a zsebembe tettem. Tudom, hogy ez nem nagy kihívás, mivel ha akarja, akkor egy szempillantás alatt levarázsolja onnan azt a lakatot, de akkor is jobb, mint a semmi. Tovább pakoltam a cuccaimat és azt vettem észre, hogy narancssárga fényben úszik az egész fehér helység. Megy le a nap. Át mentem a szobámba és onnan ki az erkélyre. Imádom a naplementét, annyira gyönyörű és most, hogy még az óceánban is ezt lehet látni talán meg szebb. Most mondanám azt, hogy romantikus, de ez pont nem illik ide. Hiszen itt vagyok, tele fegyverekkel, Drewvel, egy olyan lány, aki teljesen megjátssza az elmúlt hónapokban magát. Így már tényleg nem romantikus. El is ment a kedvem tőle így kipakoltam a néhány cuccot, majd odébb löktem a lábammal a bőröndöket és kimentem a szobámba.....